40 éves a Magyar Sajtófotó Kiállítás

Hajdú Éva: 40 éves a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás Ahogyan a matematikában mondják, a rossz eredmény is eredmény. Amikor pályázatomat benyújtottam a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás történetének a feldolgozásához sejtettem, hogy nehéz lesz az iratokat, adatokat, fotókat összegyűjteni, de hogy ennyire rossz a helyzet, arra nem számítottam. A MÚOSZ költözése, a fotográfusok többségének rendezetlen archívuma a járvánnyal megtetézve nagyon nehézzé tette a kutatást. A legalapvetőbb adatok – hol voltak a kiállítások, kik nyerték meg a pályázatok nagydíját és milyen fotókkal – felkutatása is hetek, hónapok szívós munkájába került. Az elkészült tanulmány végül néhány részkérdést érint, a változások nyomán próbálja meg érzékelhetővé tenni a kiállítássorozat történetét. A tanulmány • bemutatja kezdeteket, amikor 1982-ben Szalay Zoltán fotográfus egy új koncepció mentén tette falra az előző év sajtófotóit, s elkezdtük számozni a kiállításokat. Megváltozott a sajtó, Magyarországon megváltozott a politikai berendezkedés; más lett a technika, a jogi környezet, megváltozott a képek nyilvánosságra kerülésének módja és gyakorisága. • igyekszik a sajtóban megjelenő és meg nem jelenő, ám a kiállításokon szereplő fotók helyzetét bemutatni mindjárt a kezdetektől. Már a második kiállításra, 1983-ban sikerült az Utazás Kiállításra is kivinni a magyar sajtófotók tárlatát, méghozzá olyan képekkel tarkítva azt, amelyek a sajtóban nem jelenhettek meg. Az, hogy a BNV-re látogató százezres tömeg olyan sajtófotókkal találkozhatott, amelyeket a lapoknál szerkesztői szorgos kezek közlésre alkalmatlannak találtak, pikáns helyzetet teremtett. Az évek során rá kellett jönnünk, nem a szocializmus sajátja volt a sajtó által mellőzött sajtófotók kiállítása. Napjainkban, sajnos, egyre gyarapszik az olyan, általában hosszútávú munka, amelyre egyszerűen nincsen igény. Nemhogy kiverné a biztosítékot egy szerkesztőnél, éppen ellenkezőleg, nem érdekli, nem érinti, nem hoz több olvasót, nem veszik érte a lapot, nincsen kattintás az online felületen. Annak volt hírértéke, hogy Hajdú D. András nagydíjat nyert két éve a Magyar Sajtófotó Pályázaton a romániai Nagybánya romagettóját, a telepet a várostól elválasztó falat bemutató képeivel, de a sajtófotó kiállításon látható fotókért nem kapkodott a média azok esztétikai vagy információs értéke miatt. • szól a technikai változásokról, hogy 2003-tól már lehetett digitális adathordozó beadásával pályázni. Ez tette lehetővé, hogy 2005-ben, amikor az új Művészetek Palotája fogadta be a Magyar Sajtófotó Kiállítást, a pályaművek analóg fotónagyításai, illetve levilágítások helyett digitális nyomatok kerüljenek a kiállítási falakra. Ehhez hozzájárult a digitális nyomtatási technika fejlődése is. • követi a kiállítás helyszíneit, míg a legsikeresebb periódusához nem ért, amikor is László Ágnes vállalta el a kiállítások megszervezését. Szponzorokat keresett, egyeztetett a Magyar Újságírók Országos Szövetségével, a pályázat kiírójával, s első lendületével bevette az ország legrangosabb kiállítóhelyét, a Magyar Nemzeti Múzeumot. Hét éven át vonzott tízezreket a Nemzeti Múzeumba a kiállítás, otthonra lelt a falai közt. Ezekben az években vált valódi kulturális eseménnyé a tárlat. Már a megnyitó is ünnepség számba ment, hiszen Esterházy Péter, Spíró György, Parti Nagy Lajos, Csányi Vilmos, írók, akadémikusok mondtak beszédet, s a történelmi falak rangot adtak a képeknek. • összegyűjtötte a kísérőkiállításokat, amelyek sora 2001-ben Bojár Sándor-, majd 2002-ben a Gink Károly-emlékkiállítással kezdődött. Évekig a Raiffeisen Bank saját pályázatával társult az eseményhez, majd a Visszapillantás című összeállítás a 25 éves sajtófotó kiállítást ünnepelte. 2008-ban Az esélyegyenlőség jegyében; 2009-ben Határnyitás 20 éve; 2010-ben A divat világa a fotográfiában – tegnap és ma; 2011-ben Magyar fotósok a világ élvonalában; 2012-ben a Harminc év képekben, majd végül 2013-ban a Tisztelgés Hemző Károly előtt címmel nyíltak a Nemzeti Múzeumban a Magyar Sajtófotó Kiállítás mellett kamaratárlatok. • A harmincadik kiállítás megnyitóján, 2012 márciusában, Szalay Zoltán – aki kisebb-nagyobb megszakításokkal, de valójában mindig ott állt az aktuális bemutató szervezése mögött – bejelentette, hogy visszavonul, átadja a munkát a fiataloknak. • szól a Capa Központba való költözésről. 2014-ben a kiállítás átkerült a Capa Központba, úgy tűnt, nem is lehet ennél jobbat kitalálni, Robert Capa maga volt a sajtófotó, hazatalált tehát a kiállítás. Az új helyszín új jelleget adott a kiállításnak. Eltűnt a díszterem oszlopos, drapériás ünnepélyessége, a Capa Központ előtti utcarész, az alagsorban azóta megszűnt moziterem zsúfolásig megtelt a megnyitók alkalmával. A szakma lezser, kicsit hangos, vidám, örömteli eseménye lett a sajtófotó kiállítás, az éves seregszemle, találkozóhely, ahol a szomszédos kávézók, kocsmák asztalainál lehetett folytatni a képek előtt megkezdett beszélgetéseket. • számot ad a kiállítás formai változásáról.2015 és 2021 között Szigeti Tamás fotográfus volt a kiállítás kurátora és a rendezője, s jelentős változtatást vitt véghez, mint rendező. Az addig keretezett képekből álló tárlat fotói nagyméretű tablókon jelentek meg. Szigeti koncepciója az volt, hogy a lapokban sem egyforma méretű, helyzetű fotókat lát az olvasó, a tördelés és a képaláírások a szerkesztői akarat szerint adnak ritmust a képeknek. Aszerint, mit tart a képszerkesztő fontosnak, kiemelendőnek, hol engedi a hosszabb szöveget megjelenni, hol hagyja a kép erejét érvényesülni • a tanulmány mellékleteket is tartalmaz: • felsorolja valamennyi kiállítás helyszínét • számos megnyitóbeszéd szövegét • listát a nagydíjasok nevével, és a nyertes pályázatok címével • a pályázatokon résztvevők és a pályaművek számával • Az év fotói évkönyvsorozat 1992-es megjelenése előtti tíz év valamennyi díjazottjának nevével, a kategóriákkal • számos zsűri személyi összetételével.