A magyar fényképezés 19. és 20. századi történetének öt-hat jelentős alkotójának élete, munkássága: Strelisky Lipót és Sándor, Müllner János, Robert Capa, Brassaï, Lucien Hervé, dr. Sevcsik Jenő.

Évek óta folytatom a 19. és 20. századi (már nem élő) jelentős magyar fotográfusok életművének kutatását, feldolgozását. Az NKA-tól több ízben alkotói támogatást kaptam, pályázatom e sorozat része:e: Strelisky Lipót (1816-1920 között –1905) és Strelisky Sándor (1860 körül –1923) Lipót, az apa 1843-ban alapította a közönség körében rendkívüli népszerű és a kritikusok által is elismert fotográfus-műtermet, mely apáról fiúra szállt, közel száz évig működött. L. Baji Etelka szerint „Strelisky Lipót… a hazai fényképezés (egyik) magyarországi úttörője … jelentős alkotó volt … akinek sikerült a fényképezést olykor művészi szintre emelnie.” Míg korábban Pest és Buda polgárait örökítette meg, az 1870-es , 80-as években a tömegtermeléssé váló portréfényképezés idején Sándor fiával együtt elegáns portréikkal a politikai elit, az arisztokrácia művészeti és a színházi világ kiválóságainak sztár-fotográusai, ’udvari fényképészek’ lettek. Müllner János (1870 – 1925) többnyire nem a nagy eseményekről és nem az elitről, hanem szemléletmódját meghatározó lakóhelyének, Pest 8. és 9. kerülete külső munkásnegyedeinek átlagos történéseiről, a kisemberek életéről tudósított. Témaköre rendkívül szerteágazó, mindig ott volt, ahol történt valami, és a legmegfelelőbb helyről fotografált, így az esemény jellegzetessége az első pillantásra látszott. Első képei 1904-től jelentek meg a képes lapokban, a Tolnai Világlapja ’világjáró fényképésznek’ nevezte. Alig másfél évtizedes pályája alatt feleségével – egyben munkatársával – Nagy Erzsébettel többszáz képet készített a történelmi Magyarország várairól, várromjairól. Az 1918-19-es forradalmak eseményeiről készült képei tankönyvekben, propaganda-kiadványokban szerepeltek. Brassaï (Halász Gyula, 1899 – 1984) számos könyvet publikált, fotóalbumain kívül művelte a képzőművészetet írt verses regényt, rajzolt, Cannes-i fesztiváldíjas filmet forgatott, kavicsokból szobrokat készített, de alkotó teljesítményének legfontosabb területe kiforrott művészi látáskultúrával készült, fényképészi életműve. Talán senki sem ismerte úgy Párizs sokféle arcát, fényben, esőben, ködben, éjszaka, vagy nappal. Mélyen megélt élményanyaga, témáinak bensőséges ismerete eredményeként szinte a város szociológiai keresztmetszetének tekinthető a párizsi egyszerű emberek mindennapi életét bemutató sorozatai. Levelein keresztül egész életén át mindenről beszámolva szoros kapcsolatot tartott Erdélyben marad családjával. Robert Capa (1913 – 1954) Friedmann Endre Robert Capa néven vált világhírűvé, akit a legendás képszerkesztő, Lóránt István (Stefan Lorant) 1938-ban a Picture Postban a „a világ első számú hadifényképészének” nevezett. A pillanatban a maradandót felmutató, emberi drámákat magukba sűrítő, bennük morális véleményét megfogalmazó munkái személyes érintettségükkel, ma is megrázó erővel hatnak, melyet híres mondása fejez ki: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel. A spanyol polgárháborútól az indokínaiig öt háborúról tudósított – köztük a 2. világháborúban a normandiai partraszállásról. 41 évesen Vietnámban aknára lépve vesztette életét. Ötletgazdája és alapító elnöke volt a ma is működő Magnum fotóügynökségnek, mely a fotóriporter-tagoknak biztosította a nagy magazinoktól való függetlenséget, és a képeik közlése fölötti ellenőrzést. Lucien Hervé (Elkán László, 1910 – 2007) a modern építészet legtöbb jelentős mesterével – főként Le Corbusier-val – dolgozott együtt, de térben és időben igen kiterjedt módon fényképezte a keleti és nyugati építészet számos korszakának, stílusának emlékeit is. A dokumentarista fotográfia és az absztrakció határvonalán álló fotói újraértelmezik az építészetet, a látványtól eltávolodva az épületek lényegét, a bennük rejlő állandót mutatta meg, a maga sajátos módján jelenítette meg az alkotás szellemiségét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat, a formák mögött koruk és építőjük eszmeiségét, jellegzetességeit is érzékeltette. Ezáltal emelte művészi rangra alkalmazott célra használt, dokumentáló építészeti fotográfiát. Ezekkel párhuzamosan zsánerképein rendszeresen fotózta az élet köznapi jelenségeit, drámai vagy hangulatos helyzeteit, valamint véletlenszerű, talált tárgyakból álló jelentőssé váló kompozícióit. Dr. Sevcsik Jenő (1899 – 1996) a fototechnikai szakirodalom és szakoktatás megalapítója, megszervezője volt. Széles területen, úttörő módon tevékenykedett, példátlan oktatói-nevelői és szakírói munkássága megkerülhetetlen mindazok számára, akik Magyarországon fényképezéssel foglalkoztak, kitartóan munkálkodott a hivatásszerű fotográfus-szakmai képzés magasabb színvonalra emeléséért. A fotó-tanonciskola alapítója, megszervezője, a képzés első vezetője, hosszú ideig tanára volt. Oktatott a Práter-utcai Fényképész Szakmunkásképző Iskolában, és a Képző- és Iparművészeti Gimnázium fotó szakosztályán. Jegyzetet, majd több mint harminc könyvet írt, melyekből generációk tanultak fotográfiát, nemcsak technikát, hanem korszerű szemléletet is. Olyan világosan magyarázott és olyan közérthetően írta meg a könyveit, hogy a lényeget mindenki képes volt megérteni és megjegyezni.